Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Írások, interjúk
A hortobágyi gulágról

A múlt nincs magától"- idézzük gyakran Illyés Gyulát. Igen, a történelmi múltat, emlékeinket is gondozni, ápolni kell ahhoz, hogy a múltidéző tárgyi emlékek mellett a visszaemlékezők történetei, gondolatai is megmaradjanak.

A hortobágyi gulag története és utóélete sincs még a megfelelő súllyal jelen a nemzet önismeretében. Ami itt történt, annak forgatókönyvét a vörös diktatúra professzionális szakemberei írták és a kollaboránsok, a hazaárulók hajtották végre. Az egykori szocialista osztályok mindegyikében kiépültek a kényszermunkatáborok. Recsktől és Hortobágytól kezdve a Duna deltavidékén keresztül a táborok a Szovjetuniótól Kínán át Észak Koreáig és Vietnamig terjedtek. A tényadatok szerint a XX: században a kommunista szocialista rendszerek, diktatúrák 100 millió embert gyilkoltak meg. 100 millió ember! Egyetlen ember gyötrelmes halála is iszonyat. 100 millió iszonyat! Felfoghatatlan.

A lakosságnak a különböző rétegekre és csoportokra való felosztása és célnak tekintet megsemmisítése szintén minden kommunista rendszerben megtalálható. A Szovjetunióban a „burzsoázia", és a kulákok" voltak  a „nép ellenségei."  Elég idézni Dzserzsinszkijnek, a Cseka - az első szovjet titkosszolgálat - alapítójának híres mondását: „Nyomozás közben ne keressenek dokumentumokat és bizonyítékokat arra, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatalom ellen. Az első kérdés, amelyet föl kell tenni neki, hogy milyen osztályhoz tartozik, mi a származása, neveltetése, iskolája, foglalkozása." A korabeli „törvényes"-nek tekintett szovjet eljárásban ennyi elég volt a bebörtönzéshez, a lágerbe küldéshez, vagy akár a tarkólövéshez. A bolsevik és a náci ideológia egyik közös vonása, hogy a likvidálandó, a „nép ellenségei" csoporthoz tartozást már pusztán a származás eldönthette.

1950. június 23-án kezdték először Hortobágyra deportálni az otthonaikból elűzött, jobbára városi és értelmiségi családokat. 1950 és 1953 között bírósági ítélet nélkül 7282 ártatlan embert, több mint két és fél ezer családot hurcoltak a Hortobágyon létesített, szigorú rendőri őrizet alatt tartott kényszermunkatáborokba. Az úgynevezett „szocialista demokrácia" valamennyi vadhajtása és visszaélése, kegyetlensége, banditizmusa és szadizmusa tetten-érhető volt ezekben az emberi jogokat súlyosan sértő döntésekben. Gyakran nem is a szocialista bíróság, hanem a pártállam valamelyik szerve, vagy maga a kommunista párt döntött a deportálásról. A deportálásokkal kapcsolatos állami és párt-intézkedések nem hivatkoztak semmilyen jogszabályra. A kilakoltatási határozatok nem rögzítették, hogy milyen ellenséges cselekedeteket folytattak a családfők, ezeket senki nem bizonyította, nem volt se vád, se tárgyalás, se bírói eljárás, sem ítélet, - csak elhurcolás. Ha valaki ellen döntöttek, akkor a házastársát is, a vele élő szüleit is, és a gyermekeit is érintette a száműzetés, a hajléktalanság, továbbá az internáló-tábori fegyelem, őrizet és szankció-rendszer valamennyi kínja, gyötrelme.  A deportálás, mint büntetés soha nem telt le, mert ez a tény életük végéig - legalább is 1990-ig - kísérte az áldozatokat rendőrségi nyilvántartásokban és a munkahelyi személyzeti kartotékokon. A táborlakókat rendőri őrizet mellett kötelezték kényszermunkára. Általános gyakorlat volt, hogy a minden bírói ítélet nélkül deportáltaknak alig egy órájuk volt személyes holmijaik összeszedésére, s már vitték is őket.

Ha Budapesten hallják a „hortobágyi internáló-tábor" nevét, akkor nagyon sok idősebb polgár jobbára csak olyan konkrét esetekre emlékszik, amikor fel sem merülhetett az áldozatok politikai tevékenysége, vagy ilyen múltja.  Bizony, nagyon sok deportálási esetben egyszerűen csak az anyagi haszonszerzés és a rablási vágy motiválta a hatalom birtokosait. A „burzsoázia", a „kulákság" és a „kispolgáriság" elleni harc ürügyén elkobozták a kilakoltatottak bútorait, ingóságait, zúzdába küldték az „irredentának", „reakciósnak" vagy "polgári lektűrnek" minősített könyveit, könyvtárait. A beosztott államvédelmi emberek megosztoztak a kisebb értékű ingóságokon; a műalkotások, drágább bútorok, a nemesfémek és maga a lakás a vezető pártembereknek jutott.  Még 1990 elején is - amikor már szabadabban írhatott a sajtó - több tucat vezető szocialista politikusról írták meg, hogy internáltaktól elkobzott lakásokban lakik, és sok esetben még azok elvett bútorait is változatlanul használja. Párthatározat alapján osztályellenségnek számított mindenki, akinek 1948. január 1. előtt tulajdona volt, bármilyen csekély értékű is.  Magyarországon 1949 és 1953 között kialakult a rabmunkáltatás rendszere, amikor nemcsak az elítéltek végeztek rabmunkát, hanem a bírói eljárás nélkül lakóhelyükről kitelepített személyek és családok is, akiket hatósági kényszerintézkedéssel rendőri felügyelet alá vagy zárt táborokban rendőrhatósági őrizet alá vontak. A rabmunkával a hatalom a fizetés nélkül munkát beilleszthette a szocialista tervgazdálkodás beruházások költségeket csökkentő terveibe.

Tudunk olyan deportáltról, aki egyszerű szakhivatalnok volt a Horthy korszakban - de kinézte valamelyik pártember a lakását. Tudunk olyan deportált ügyvédről, akit öt gyermekével hurcoltak a Hortobágyra, mert túl lelkiismeretesen védett egy - idézőjelben -„osztályellenséget". Tudunk olyan kőművesmesterről, akinek a családját a saját maga által, két kezével felépített házából rakták ki. Amikor néhány év múlva, túlélve a tábor borzalmait botjára támaszkodva az utca másik oldaláról többször némán nézte a tőle elkobzott házát, a rendőrség gondoskodott arról, hogy többé tüntetőleg  úgymond ne zaklathassa a házát elfoglalókat.

A 12 zárt, rendőrileg őrzött hortobágyi tábor lakóit 451 helységből szedték össze: zömükben a jugoszláv, illetve az osztrák határsáv településeiből, illetve a városokból.  Törvényen kívül és állandó fegyveres őrizet alatt végezték a mezőgazdasági kényszermunkát. Irataikat elkobozták, létezésük igazolása - vagy letagadása - a lágerparancsnoktól függött.

1950-ben hét tábort létesített az akkori karhatalom Polgár-Lenintanyán, Kónyán, Árkuson, Tiszaszentimrén, Kormópusztán, Kócspusztán és Borzas-Mihályhalmán. A további években, még ötöt: 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, majd 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson. Ez a tiszafüred-kócspusztai láger a 12 hortobágyi tábor közül a közepesek közé tartozott, mintegy 620-640 deportáltat őriztek itt. A nagyobb táborokban - például az ebesiben és az elepiben - mintegy 1000-1100 személy raboskodott.

Mintegy 300 internált nem élte túl a megpróbáltatásokat, és belehalt a nélkülözésekbe, verésekbe, vagy a kezeletlen betegségekbe. Az elhunytak közül sokan végtisztességben sem részesültek,  a temető árkába vagy egyszerűen a szántóföldön elásva kapták meg végső nyughelyüket. A kommunizmus mintegy 100 milliónyira becsült áldozataihoz mérten ez a 300 áldozat csekélynek tűnik - de ezekben az években a szocialista világrendszer több tízezernyi lágere naponta ontotta az újabb és újabb áldozatokat.

A táborokat Sztálin halálát követően a Nagy Imre kormány utasítására számolták fel 1953 késő őszén A táborlakók azonban nem mehettek vissza eredeti lakhelyükre és nem kapták vissza az elkobzott vagyonukat. A legszigorúbb titoktartási kötelezettséggel engedték őket szabadon. A túlélők egy életre megbélyegzett emberek maradtak. Például 1953. október 13-án hoztak egy rendeletet, mely szerint, aki osztályidegennek, kuláknak, volt tőkésnek, és rendszerellenségnek minősül, azt, annak családját és gyerekeit a szabadlábra helyezés után továbbra is figyelni kell. Ez a rendelet az 1989-es rendszerváltásig hatályban volt.

A volt rabok nehezen elhelyezkedni, és nem kaptak a képzettségüknek megfelelő munkát. Később veszélyes probléma volt, hogy a hortobágyi lágerek lakói nem tudták igazolni a táborban munkával eltöltött éveiket. Például a hatóságok egyszerűen letagadták a hortobágyi táborok létezését, és emiatt lényegesen alacsonyabb nyugdíjat kaphattak a volt internáltak.

A kisemmizettek többsége később sem tudott lábra állni, az ágybérletek, albérletek és a számukra elérhető, leggyengébben fizetet segédmunkák nem tették lehetővé egy új otthon megszerzését. Sokuk egészségét aláásta, hogy a hideg, gyengén fűthető láger-hodályokban töltött évek után is csak mosókonyhákba, pajtákba, istállókba, vagy egyéb gazdasági épületekbe költözhettek. Az otthontalanság és nélkülözések miatt sokan családtalanok maradtak.

Jövőre, 2010-ben lesz hatvan éves évfordulója annak, hogy elkezdték gyilkos működésüket a hortobágyi internáló-táborok.  Ennek a tiszafüred-kócspusztai lágernek a létrehozása is jövőre követeli meg a 60 éves megemlékezést. A deportálások kezdetének hatvanéves évfordulójára fel kellene állítani a Hortobágyra kitelepítettek emlékművét. Legyen ez is egy mementója a kommunizmus áldozatainak. Szellemi művekben eddig is emléket emeltek a hortobágyi áldozatok tiszteletére. Ezúton is ismételten meg kell köszöni Gulyás Gyula és Gulyás János 1988-ban bemutatott filmjét, „A törvénysértés nélkül" című alkotást - amelyből a  nagyközönség először szerezhetett tudomást a hortobágyi táborok létéről. Hantó Zsuzsa történész több tanulmányt és könyvet írt már a hortobágyi lágerekről. Nem volt könnyű dolga, hiszen az elkövetők, a történelmi bűnözők gondosan ügyeltek arra, hogy a bizonyítékokat részben eltüntessék, részben titkosítsák.

Köszönet mindazoknak, akik megírták ás ápolják emlékeiket.

1991-ben a Lakitelek Alapítvány által meghirdetett Paraszti önéletíró pályázat több mint félezer visszaemlékezéseiben is bőven találunk utalást a „hortobágyi gulág" egy-egy táborára, a keserű életsorsokra.

1992 februárjában az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szervezte meg az első magyar történelmi konferenciát az elnyomatás évtizedeiről. A két napos konferencia első napján Domonkos Antalné, a kitelepítettek és a kényszermunkatáborokba elhurcoltak nevében hitelesen elevenítette föl a hortobágyi gulág iszonyatát.

Az áldozatok, a hozzátartozók, az önkormányzatok, helyi közösségek, szervezetek erőfeszítése emberfeletti próbatétel annak érdekében, hogy a hiteles emlékek megmaradjanak, mert a múlt erős gyökér, jelen és jövő belőle él. Rendkívüli teljesítménynek tartom a helyiek erőfeszítéseit, mert mindez olyan kormányzati időszakban történik, amikor a múltat végképp el akarják törölni.

Köszönet Tiszafüred város önkormányzatának, a helyi szervezőknek, hogy áldozatos munkájukkal újra és újra fölhívják a közfigyelmet a múlt gyalázatos történéseire.

A hortobágyi gulag nem csak helyi ügy, de történelmünk sötét helyszíne is, emlékező nemzeti tudatunk része kell, hogy legyen. Ezért nemzeti ügy, hogy méltó emléket állítsunk az áldozatoknak.

Az Emlékezés Kápolnája alapkőletételénél, 1993-ban magam is itt voltam. Az ezt követő másfél évtizedben,, nem volt lehetőségem, hogy az erkölcsi támogatás mellé politikai akaratot is állítsak.

Most újra fölerősödött a remény, hogy a népben, nemzetben cselekvő politikai erőtér képes lesz az igazságtételre, s nemcsak az Emlékezés Kápolnáját építi meg, de emlékezőket is nevelt, olyan köztudatot, iskolát segít életre, amely egészséges nemzeti önismeretre tanít.

Erre kötelez bennünket a magyar gulag szenvedéstörténete, erre kötelez bennünket a hozzátartozók fájdalma, erre kötelez bennünket a gyermekek, unokák, az utódok tartós vagy föllobbanó érdeklődése, mélyülő tisztelete, megértése.

Vakmerő gyávaság lesz, ha a közeli jövendőben a kínálkozó politikai, történelmi lehetőséggel, tisztességgel nem fogunk élni, s nem épül meg az Emlékezés kápolnája. Kövekből itt a hortobágyi gulágon, és a magyar lélekben, az egészségesen lüktető szívekben, a nemzet tudatában.

József Attilával:

„ A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés,

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk, és nem is kevés."


Elhangzott 2009. augusztus 15-én, Tiszafüreden, a „3 év 6 napban, avagy az elfelejtett hortobágyi gulág"c. rendezvényen.


 

Képtár


Kárpát-medencei hungarikum vetélkedő elődöntője
2017. április 21.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Moldvai csángómagyar pedagógusok szakmai továbbképzése
Rendszerváltó Filmszemle
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Kölcsey Kör a Keleti Nyitásról
Budapest, Polgárok Háza
2017. április 12. 18:00 óra
Égi karikázó - költői est Lezsák Sándor verseiből
Budapest, Rákoscsabai Közösségi Ház
2017. április 9. 16.00 óra
Kölcsey Kör: A Székelyföld és a Moldvai Magyarság estje
Budapest, Polgárok Háza
2017. március 22. 18.00 óra
További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép